Itt olvashat egyházközségünk történetéről (összeállították: Benedeczki Attila és Kun András Nándor lelkészek)

1. Kezdetek

A Kálvin téri templom a pesti városrész legrégebbi református temploma. Hitbeli elődeink több mint kétszáz évvel ezelőtt, 1796-ban úgy döntöttek, hogy komoly áldozatokat hozva, Krisztusra tekintő hittel, munkával, és szívós kitartással templomot építenek. Ezt az elhatározást azonban jóval megelőzte a lelki építkezés munkája.

Gyülekezetünk lelki, szellemi gyökerei a XVI. század elejéig nyúlnak vissza, története a magyarországi reformációval egyidős. Hazánkban az evangéliumi tanítás – nem számítva az előreformáció előkészítő hatását – ez idő tájt vetette meg a lábát, és éppolyan gyorsan terjedt, mint azzal egyidőben tőlünk nyugatabbra, Svájcban és a német fejedelemségekben. Így hamarosan elérte Pest és Buda városát is, ahol a török uralom kiterjeszkedése (1541) előtt már munkálkodtak evangéliumi hitű reformátorok (mint pl. Dévai Bíró Mátyás és szolgatársai). Az első gyülekezet tagságát – a városok fekvéséből adódóan (jelentős kereskedelmi utak találkozása, a Duna folyami hajózása) – zömében kereskedők, kisebb részben iparosok adták, azonban hiteles számadatokkal az egyház nagyságáról nem rendelkezünk. Később, a török hódoltság korában, a békés és háborús időszakok váltakozása, a városok időszakos elnéptelenedése és újratelepítése miatt többször is szinte elölről kellett kezdeni az evangéliumi hitű hívek egy közösségbe történő összegyűjtését, a gyülekezet szervezését.

A pesti református gyülekezet megalakulását 1563-tól számíthatjuk. Ebben az évben választották dunamelléki generális superintendensnek (püspöknek) Szegedi Kis Istvánt, a tanító és egyházszervező lelkipásztort, a Dunamellék reformátorát, a helvét (svájci) irányú reformáció megerősítőjét. Püspöksége kezdetén nevezték ki Béllyei Tamást pesti lelkésznek. Ettől fogva a pesti lelkész státusát igyekeztek fenntartani, és folyamatosan betölteni. Az akkori gyülekezet tagjainak száma ötven és száz fő közé tehető. Istentiszteleteik megtartására önálló épülettel nem rendelkeztek. A helyszínt a török hatalom helyi képviselője jelölte ki: rendszerint egy valamikori – a harcokban épségben maradt, általuk ki nem sajátított – római katolikus plébániatemplomot adott közös használatba protestánsok és katolikusok számára. 

Történelmi tény, hogy a török uralom megszűnéséig, – miközben a magyarság két birodalom szorításában élve, a török és Habsburg hatalom elleni függetlenségi harcait vívta – a pesti református egyház élt! A Pesten és Budán élő protestánsok életében a törés a török-Habsburg hatalomváltás miatt következett be, mely megrendítette a két városban élő hívek helyzetét. A református és evangélikus hitélet a török csapatok 1686-ban Budáról való kiűzése után teljesen megszűnt. I. Lipót császár a két szabad királyi város számára kiadott 1703. évi kiváltságlevélben úgy rendelkezett, hogy a települések falai között csak katolikusok kaphatnak polgárjogot. Ennek következtében protestánsok a harcok után nem költözhettek vissza Pest-Budára. Protestáns nem lehetett házbirtokos, örökségét nem írathatta a maga nevére, a céhekbe nem vettek fel protestáns embert, a temetőben nem hantoltak el protestáns elhunytat… – Ezzel megpecsételődött a pesti reformátusok sorsa. Ezért a félig romokban heverő, elnéptelenedett Pest városába más, elsősorban németnyelvű országokból jöttek vállalkozó szellemű emberek. A császári rendelkezés a II. József által 1781-ben kibocsátott türelmi rendeletig maradt érvényben. Így protestáns gyülekezeti élet – egy évszázadon át – sem Pesten, sem Budán nem folyt. Az enyhülés időszaka tette lehetővé, hogy újra felélesszék a pesti gyülekezetet.

2. Újraéledő gyülekezet

A türelmi rendelet hatályba lépése utáni években az elnémetesedett dunaparti városokba nagyon lassan elkezdtek beköltözni a protestánsok, köztük a református magyarok. A protestánsok az 1790-es években Pesten és Budán az összlakosság 1 százalékát tették ki. Egy közös evangélikus-református templom felépítésére gondoltak, azonban ez a felvetés mindkét egyház vezetői körében nagy ellenállást váltott ki. Az evangélikusok külön templomépítési kezdeményezése után, az 1796. évi pesti Konventen Ráday Gedeon, a Dunamelléki Református Egyházkerület későbbi főgondnoka indítványára a négy református egyházkerület közösen kezdeményezte a Pesti Református Egyházközség megalakulását, és országos adakozás meghirdetésével elhatározás született a templom megépítésére is. Tudták, hogy ebbe a templomba nem csupán a város lakói, hanem az egész Dunamellékről, s még távolabbról jövő reformátusok is be fognak térni. Ezért kezdettől fogva az ország templomának, „középponti eklézsiának” szánták, a reformáció és az egész magyar reformátusság szimbólumának, mely Isten hatalmát és kegyelmét hirdeti mindenkinek.

A Konvent megválasztotta a pesti református gyülekezet első lelkészét is: Báthory Gábor dunapataji lelkipásztor személyében. Az első istentiszteleteket 1796 októberétől a mai Lipótvárosban bérelt magánházakban tartották. Ezután Pest városa 1801-ben templom és parókia építése céljából a Kecskeméti utcai városkapu előtti piactéren (akkori nevén Széna téren) építési telket adományozott a gyülekezetnek. (Ez a telek a valamikori városfalon kívül feküdt, helyén török temető volt.) Itt épült fel 1804-re a parókia és imaház épülete, mely az istentiszteleteknek is helyet adott. Már akkor tervezték a templom építését, ezt azonban a napóleoni háborúk, az 1802-es nagy debreceni tűzvész, valamint az időközben összegyűjtött pénz elértéktelenedése sokáig akadályozták. (Ugyanakkor jól mutatja a pesti magyar reformátusság erősödését az a tény, hogy ebben a küzdelmes időszakban a református gyülekezet hozta létre az első pesti magyar elemi iskolát 1803-ban.) Végre 1816-ban hozzáfoghattak a templomépítéshez, melynek ünnepélyes alapkőletételén, 1816. június 11-én jelen volt az építkezés legjelentősebb támogatója, József nádor második felesége, a német származású, református felekezetű Hermina, anhalti hercegnő, aki 1815-től a pesti reformátusoknál vett részt a vasárnapi istentiszteleteken. Hermina református hitét mély vallásossággal és nagy karitatív szándékkal élte meg: az elszegényedett, nélkülöző gyülekezeti tagok megsegítésére alapítványt létesített. Mindeközben az ő hathatós közbenjárására sorra hárultak el az anyagi és a hivatalos akadályok a templomépítés elől. Így sor került a templom tervrajzának elkészítésére, melyet a hercegnő férje, József nádor is jóváhagyott, aki a város fejlődéséért felelős Szépítő Bizottmány alapítója volt. Megindult a pénzgyűjtés is, a Hermina hercegnő által alapított Egylet pedig jelentős összeggel járult hozzá az építkezéshez. Sokakat gazdagító és példamutató keresztyén élete tragikus hirtelenséggel ért véget: fiatalon, húsz éves korában, iker gyermekei születése után gyermekágyi lázban hunyt el 1817. szeptember 14-én. Holttestét az épülő templom kriptájában temették el szeptember 20-án. Halála mérhetetlen veszteség volt a gyülekezet számára. – Rajta kívül is sokan szívükön viselték a templomépítés nehéz, de áldott feladatát: református főnemesek (elsősorban a Ráday- és a Teleki grófok), tehetős köznemesek, és az egész magyar reformátusság pénzgyűjtéssel és építőanyag adományokkal támogatták az építkezést, amely Urához, Krisztushoz mindenkor ragaszkodó, öntudatos és összetartó közösséggé kovácsolta ezt a társadalmilag sokszínű, arisztokraták, birtokos nemesek, értelmiségiek, iparosok és kétkezi dolgozó emberek alkotta református gyülekezetet.

3. Épülő templom

Pest-Buda első és legismertebb református templomának építését 1816-ban kezdték meg Hild Vince, bécsi építész tervei alapján, a kivitelezés irányítására pedig Hofrichter József pesti építőmestert szerződtették. Az áldozatos adakozás ellenére az építkezés elsősorban anyagi okok miatt lassan haladt, 1818 és 1819 júniusa között szünetelt. Az újraindulás után 1820-ban teljes magasságig elkészültek a falak, 1824-re pedig már a kazettás kupola, a tetőszerkezet, és a torony is elkészült, valamint a templom alatti kriptát is ebben az évben fejezték be. A belső munkálatokkal (márványozás és stukkódíszítés) Pest legjobb mesterét, Maurer Jánost bízták meg (ő végezte a budavári Sándor-palota, és több nevezetes fővárosi templom díszítését is). Munkáját 1823-ban kezdte, és 1830-ban fejezte be a szószék márványozásával. A padok 1826-ban készültek vörösfenyőből, ezt követően pedig az úrasztala, ami Borotzkay Pál szobrászművész alkotása. A templom karzatára épült orgonát Jacob Deutschmann bécsi orgonaépítőtől rendelték meg 1829-ben, és a hangszer az 1830. év közepe táján el is készült. A későbarokk hangzású orgona ekkor a hazai reformátusság legnagyobb hangszere volt. Maga a templom tehát 1816–1830 között, 14 év alatt épült fel hosszhajós elrendezésben, klasszicista stílusban, egyetlen, hatalmas belső térrel. Az épület homlokzati felülete kváderezett díszítést kapott (nagyméretű, téglaformájúra faragott köveket utánozva). A mielőbbi megnyitás érdekében, pénzügyi okokból elhalasztották az oszlopos-timpanonos főbejárati portikusz (előcsarnok) megépítését, csak a lépcsős talapzat készült el. A torony sem kapta meg a terveken szereplő rézsisakját, hanem helyette lapos gúlasisakkal fedték. 

Ebben a formában állt a templom, amikor megtartották benne az első hivatalos, ünnepi felszentelő istentiszteletet 1830. augusztus 29-én. Báthory Gábor ekkor már 34 éve volt a gyülekezet lelkésze, 16 éve dunamelléki püspökként is, és 74. életévében járt. 1831-ben Hild Vince unokaöccsét, Hild Józsefet felkérték a szószék akusztikájának javítására, aki félkör alakú hangvetőt tervezett a szószék fölé. 1833-ban készültek el a templom harangjai (összesen három), Eberhard Henrik pesti harangöntő munkájaként. 1837-ben hozzáláttak a bejárati rész építésének, de az 1838. márciusi pesti árvíz meghiúsította a munkálatokat. A parókia szinte összeomlott, és a kripta is súlyosan megrongálódott. A sok menekültet befogadó templom falai – habár a kriptában állt a víz – nem dőltek össze. – A történtek miatt a gyülekezet ekkor már idős lelkésze lemondott hivataláról. Utóda Török Pál lett, akinek nevéhez a pesti református teológia és gimnázium megalapítása is fűződik. Ő haláláig, 1883-ig volt a gyülekezet lelkésze, 1860-tól pedig az egyházkerület püspöke is. 

1847-ben fejezték be a templom renoválását, és újra tatarozták az épületet. Ezután ismét napirendre került a bejárati oszlopcsarnok építése. Ennek terveit Hild József készítette. A régi, eredeti terv szerinti hat oszlop helyett ő négy oszloppal tervezte meg az előcsarnokot, s így készült el 1848-ban. Az időközben megnövekedett létszámú gyülekezet számára szintén Hild József tervei alapján épültek meg a kétszintes oldalkarzatok 1854-ben, melyekkel 980 lett a férőhelyek száma. A költségeket a fiatalon elhunyt gróf Zichy Manóné Strachan Sarolta hagyatékából fedezték. 1859-ben került sor a jelenleg is látható vörösréz toronysisak építésére – az ideiglenes, zsindelyfedésű gúlasisak helyett –, mely Buchhold János ácsmester tervei alapján valósult meg. 43 év után, e munkálattal fejeződött be templomunk építése. 

A templom déli falához 1888-ban kiszolgáló épületként földszintes sekrestyét toldottak, majd ezt folytatva, 1934-ben egyemeletes épületet építettek (S. Hoffer Imre tervei alapján), melynek emeleti Kálvin-termét gyülekezeti összejövetelek megtartására tervezték. A lépcsőház hármas üvegablakát (ami Bocskay Istvánt, Kálvin Jánost és Bethlen Gábort ábrázolja) Róth Miksa, a szecesszió egyik híres mestere alkotta.

4. A síremlék és a kripta titkai

Templomunkban láthatunk egy református szemnek különös építményt, egy szarkofágot, gróf Zichy Manóné Strachan Sarolta síremlékét. A skót származású, anglikán vallású grófné tragikus módon halt meg 1851-ben, és örökösei 1852-ben azzal az ajánlattal fordultak a pesti református egyházhoz, hogy saját költségükön építtetik fel a tervezett kétszintes oldalkarzatokat, ha az egyház megengedi, hogy a templom kriptájában eltemetett néhai grófnénak – anglikán szokás szerint – síremléket állítsanak a templomban. A gyülekezet – saját feltétele érvényesítésével – elfogadta az ajánlatot; így épültek fel az oldalkarzatok 1854-ben a síremlékkel együtt, mely nem a templomtérben, hanem azon kívül, a keleti falban nyitott fülkében nyert elhelyezést. A fülke neogót–romantikus stílusú keretét Feszl Frigyes építész tervezte. A carrarai márványból készült fekvő alakos szarkofág Raymond Gayrard francia szobrász alkotása.

Templomunk kriptája a főváros egyik fontos történelmi és kegyeleti emlékhelye. Sírfülkéiben több mint hetven személy nyugszik, a reformkor nagyjai közül többeknek is végső nyughelye lett. Első halottja Hermina hercegnő, József nádor felesége volt, akit 1817. szeptember 20-án, az akkor még építés alatt levő, fedetlen, nyitott kripta nyugati fülkéjében temettek el (építése 1825-ben fejeződött be). Később, az 1838-as nagy árvíz pusztítása után földi maradványait József nádor átszállíttatta a Budai Vár nádori kriptájába, ahol felesége református vallása miatt csak elkülönítve kaphatott helyet. Napjainkban is ott nyugszik. Ideiglenesen az ő sírhelyére temették el a hazautazása közben Pesten, 1850 áprilisában elhunyt Wesselényi Miklós bárót, az „árvízi hajóst”, amikor Haynau megtiltotta, hogy a zsibói családi sírboltba temessék. Mellé temették a báró 10 napot élt, Heléna nevű kisleányát is, majd amikor 1851-ben a család megkapta az engedélyt, mindkettőjüket az erdélyi családi kriptában helyezték örök nyugalomba. Az ismét üressé lett kriptafülkébe így kerülhetett a skót származású gróf Zichy Manóné Strachan Sarolta. – A másik kiemelt temetkezési helyen, a keleti kriptafülkében Báthori Gábor, a gyülekezetalapító, templomépítő lelkész, püspök, és felesége nyugszik.

Az 1850-es évek elejére benépesült a kripta, ezért újabb fülkék számára építettek ki sírhelyeket. A kriptában olyan jeles és közismert személyek nyugszanak, mint Fáy András (író, politikus, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár alapítója, egyházközségünk főgondnoka) és fia, Fáy Gusztáv (aljegyző, zeneszerző), Almási Balogh Pál (orvos, nyelvész, barlangkutató, Kossuth és Széchenyi háziorvosa), Cseh-Szombati Sámuel (Pest vármegye főorvosa, a himlőoltás elterjesztője), Csorba József (Somogy megye első főorvosa, a kaposvári kórház alapítója), valamint egyházközségünk későbbi lelkipásztora, Petri Elek (dunamelléki püspök) és családja. – Rajtuk kívül más neves református személyek is nyughelyet kaptak a kriptában, többek között Báthori István (lelkész, teológiaprofesszor, Báthori Gábor püspök-lelkész fia), gróf Bethlen Elek (cs. és kir. kamarás, történész), Hubay József (cs. és kir. udvari tanácsos, a pesti ref. egyház főgondnoka), Péchy Imre (alnádor, Pest város országgyűlési követe, tiszántúli egyházkerületi főgondnok), Szijj Sámuel (mezőgazdasági gépgyár-tulajdonos), és gróf Vay Károly (honvéd őrnagy).

Miután Pest városa 1868-ban közegészségügyi okokból megtiltotta a temetkezést a város belterületén, a kripta már csak megemlékezések helyszínéül szolgált, a második világháború idején pedig óvóhellyé alakították. A háború utáni évtizedekben állapota a falak vizesedése miatt nagyon leromlott. 2013-ban a gondos és szabályos feltárásnak köszönhetően újra az eredetivel megegyező formában építették újjá, és azóta ismét látogatható.

5. Gyülekezetünk társadalmi összetétele

A reformátusok száma Pesten a XIX. század folyamán egyre inkább növekedett. Ez a gyarapodás részben a faluról a városba települők egyre növekvő számának volt köszönhető, akiket a kedvezőbb gazdasági és munkalehetőségek csábítottak a városba, de nagy részük megfelelő szakképzettség nélkül főként szolgáltatói munkakörökben tudott elhelyezkedni. A városba költözők elsősorban Pest megyéből és a Duna-Tisza köze színmagyar vidékéről jöttek, s betelepülésük jelentősen hozzájárult a város elmagyarosodásához. Mindez természetesen kihatott gyülekezetünk növekedésére és társadalmi összetételére is.

Mint ismeretes, a gyülekezetet – melynek tagjai főként szegény emberek voltak – arisztokraták alapították. Ez a kettősség jellemző volt a templom földrajzi helyzetére is. A térség, ahol a gyülekezet templomépítésre helyet kapott (a Szénapiac), már kívül esett a régi Pest addigra lebontott városfalán, így „külvárosnak” volt tekinthető. Másfelől ott állt már a Nemzeti Múzeum épülete, és itt futottak össze a Szolnok, Kecskemét, Kalocsa irányából jövő utak, melyek által új városközpont kezdett kialakulni; ám a piac másik oldalán a régi város volt. A templom tehát a belváros és a külváros határán állt.

Ez a „határhelyzet” kettősség jellemezte a gyülekezetet bizonyos mértékig a XX. század közepéig. Mert kikből állt a gyülekezet a XIX. század első felében? Bérből élő fizikai dolgozók (kocsisok, inasok, mesterlegények, napszámosok, obsitos katonák) 45-50 %; iparosok (szabó, asztalos, kovács, varga) kb. 30%; értelmiségi (főleg jogvégzettek, kevés orvos, egy mérnök) kb. 20%. A gyülekezet tehát eléggé plebejus jellegű volt. Melléjük az 1830–40-es évektől kezdve zárkózott fel egy – részben kisnemesi – polgári értelmiségi réteg. Másfelől lelkipásztorai általában a Dunamelléki Egyházkerület püspökei voltak; gondnokai közt 1796 és 1883 között öt gróf, presbiterei közt pedig tizenhárom gróf, két báró, több földbirtokos, és többnyire vezető értelmiségiek találhatók. A kettősség, ha nem is ilyen élesen, sokáig megmaradt, és a gyülekezet történetében sok mindent megmagyaráz.

Szervezetileg a pesti reformátusságot akkoriban még csak a Kálvin téri gyülekezet, illetve annak presbitériuma és lelkésze fogta össze. Ezt a gyülekezetet a már említett református arisztokraták és birtokos nemesek irányították „patriarchálisan”; ami azt jelentette, hogy mikor Pest környéki birtokaikról bejöttek a városba, a gyülekezet ügyeit is eligazították. Ez nem is lehetett másképp, hiszen ehhez olyan jogi, gazdasági és nyelvi tájékozottságra volt szükség, mellyel a szegény kisemberek nem rendelkeztek. Az irányítás azonban elég gyorsan demokratizálódott: a presbitérium előbb önkiegészítéssel választott tagjai közé új presbitereket, majd 1841-től (ekkor már Török Pál volt a lelkész) a gyülekezeti tagok választották a presbitereket.

Érdemes azt is szemügyre vennünk, hogy kik voltak e korszakban presbiterek. Egyrészt az idők folyamán egyre csökkenő arányban arisztokraták (Ráday Gedeon, Telekiek, Bethlenek, Lónyay Menyhért, stb.), másrészt az 1840-es években már polgári, kisnemesi értelmiségiek: Barabás Miklós festőművész, Fáy András politikus és író, Fényes Elek statisztikus, Jókai Mór író, Fogarassy János nyelvész, Ballagi Mór teológus és nyelvész, Gönczy Pál pedagógus, a Svájcból idetelepedett bankárok, az Aebly-ek; mellettük olyan „egyszerű” emberek, mint Karczagh Ferenc kereskedő, Pákozdy Ferenc puskaműves, Tolnai Mihály asztalos, és Szijj Sámuel gépész, gépgyár-tulajdonos. A presbitérium élén Török Pál lelkész állt, akinek meghatározó egyénisége nemcsak a döntéseket határozta meg, hanem a presbitereket is cselekvésre ösztönözte. Gyülekezetünk történetét áttekintve elmondható, hogy bár Pesten a reformátusok felekezetileg mindig kisebbségben voltak, de sohasem voltak jelentéktelenek hatásukat, a közösségben végzett munkájukat tekintve. Hitük, elkötelezettségük és tenni akarásuk követendő példaként áll előttünk.

6. Megújuló templom és közösség

Noha a magyarországi reformátusoknál a „központi templom” fogalma nem létezik, azaz egyetlen templomnak sincs kitüntetett címe és központi szerepe a többi templomhoz viszonyítva (akkor sem, ha annak vezető lelkésze egyben püspök is), a Kálvin téri templom mégis többet jelentett, és ma is többet jelent, mint egyetlen református gyülekezet temploma. Építése megfelelt a reformkor ama törekvésének, hogy az ország (leendő) fővárosa minden tekintetben központ legyen. Ebbe a törekvésbe illeszkedett a reformátusoknak az a szándéka, hogy a XVIII. században átélt hátrányos megkülönböztetések elmúltával immár egyenrangúként legyenek jelen a fővárosban is. Az egyházon belül pedig magától értetődően megnőtt a jelentősége a pesti gyülekezetnek, hiszen a fővárosban lehetett és kellett az országos ügyeket intézni. Vezető lelkészül tehát az erre is alkalmas, komoly képességű, nagyformátumú embereket hívták meg. Őket az itteni gyülekezetszervezői tevékenységük alapján a későbbiekben a dunamelléki egyházkerület püspöki tisztségére is gyakran megválasztották. Ilyen pályát futottak be Báthori Gábor és Török Pál, akik 1796 és 1883 között szinte egy egész évszázadon át voltak meghatározó személyiségei a pesti gyülekezetnek. Ezzel további súlyt adtak mind a pesti gyülekezetnek, mind templomának. Utánuk Szász Károly 1884-1905 közötti, Petri Elek 1904-1921 közötti, és főleg Ravasz László 1921-1953 közötti lelkészi és püspöki működése erősítette meg a Kálvin téri templomnak ezt a ki nem mondott, de a gyakorlatban erősen érvényesülő központi jelentőségét.

A XX. század második felében templomunk e sajátos központi szerepe elhalványult. Éppen ezért a mai Kálvin téri gyülekezetnek feladata és küldetése, hogy ne csak őrizze, hanem újítsa meg, mutassa fel és tegye közkinccsé azt a hitbeli, kulturális és épített örökséget, amit templom- és gyülekezetépítő elődeink ránk hagytak. E küldetésünknek és templomunk jelentőségének tudatában, Istennek hálát adva ünnepelte a gyülekezet 2013 decemberében, hogy a 4-es metró építése idején jelentősen megsüllyedt és komoly károkat szenvedett templom féléves műemléki felújítás után újra a régi fényében pompázik. A templom, a hozzá csatlakozó gyülekezeti épület és a kripta helyreállítása során a teljes belső teret és minden berendezését restaurálták, valamint a gépészeti és az elektromos rendszert is korszerűsítették. A templom alatt található kripta látogathatóvá tétele új lehetőséget nyitott meg egyházközségünk előtt.

Ezt követően éledt újjá – a 2014-ben elkészült restaurálásnak és rekonstrukciónak köszönhetően – a templommal egy időben épített (1829–30), klasszicista külsejű, de későbarokk hangzású Deutschmann-orgona, mely fővárosunk egyik legkorábbi és a maga stílusában legnagyobb historikus hangszere. Története során számos alkalommal átépítették, ezek közül kiemelkedik az Angster József-féle későromantikus változat, azonban ebből is csak nyomok maradtak meg a XX. század három drasztikus átépítése következtében. Az újjáépült Deutschmann-orgona a nyilvánosság előtt 2014. december 14-én szólalt meg először a megújulása alkalmából meghirdetett hálaadó istentiszteleten.

Még ugyanebben az évben, 2014. július 24-én, Fáy András halálának (1864. július 26.) százötvenedik évfordulójához időzítve, bensőséges ünnepség keretében történelmi emlékhellyé avatták templomunkat és kriptáját, valamint a közelében található Ráday Gyűjteményt.

Budapest nagy múltú, központban lévő temploma, a hazai reformátusság emblematikus épülete, úgy, ahogy ma előttünk áll, a főváros egyik legszebb klasszicista műemléke, és két évszázad üzenetét hordozva mindmáig őrzi kiemelt szerepét. Fővárosunk egyik legforgalmasabb terére nyílva a gyülekezet otthonán túl az egész város temploma lehet, ha hisszük és bízunk benne, hogy e házat és a benne élő gyülekezetet is az Úr építi, és így nem hiába fáradoznak annak építői.

Régebben megjelent írások:

Az egyházközség történetéről

Gyülekezetünk alig múlt kettőszáz éves – hivatalos megalapításának dátuma (1796) szerint -, azonban lelki, szellemi gyökerei a XVI. század elejéig nyúlnak vissza, története a magyarországi reformációval egyidős. 
Hazánkban az evangéliumi tanítás – nem számítva az előreformáció előkészítő hatását – ez idő tájt vetette meg a lábát, és éppolyan gyorsan terjedt, mint azzal egyidőben tőlünk nyugatabbra, Svájcban és Németországban. Így hamarosan elérte Pest és Buda városát is, ahol a török uralom kiterjeszkedése (1541) előtt már munkálkodtak evangéliumi hitű reformátorok (mint pl. Dévai Bíró Mátyás és szolgatársai). Az első gyülekezet tagságát – a városok fekvéséből adódóan (jelentős kereskedelmi utak találkozása, a Duna folyami hajózása) – zömében kereskedők, kisebb részben iparosok adták. Ez az arány a törökök hatalomra jutása után az iparosok irányába tolódott el, azonban hiteles számadatokkal az egyház nagyságáról nem rendelkezünk. Később, a török hódoltság korában, az evangéliumi hitű hívek egy közösségbe történő összegyűjtése és pásztori irányítása szempontjából egymást váltották a kedvező és kedvezőtlen történések. A békés és háborús időszakok váltakozása, a városok időszakos elnéptelenedése és újratelepítése miatt többször is szinte elölről kellett kezdeni a magvetést, a gyülekezet szervezését. 1563-tól – innen számíthatjuk a pesti református egyház megalakulását – az egyik problémát, úgy tűnt, sikerül orvosolni. Ugyanis ebben az évben választották dunamelléki generális superintendensnek (püspöknek) Szegedi Kis Istvánt, a tanító és egyházszervező lelkipásztort, a Dunamellék reformátorát, a helvét (svájci) irányú reformáció megerősítőjét. Püspöksége kezdetén nevezték ki Béllyei Tamást pesti lelkésznek. 
Ettől fogva a pesti lelkész státusát igyekeztek fenntartani, és folyamatosan betölteni, habár a XVI. század második felében egyre inkább kibontakozó ellenreformáció, a súlyos veszteségeket okozó 15 éves háború (1591-1606), valamint a források, az írásos bizonyítékok töredezettsége miatt kérdéses, valóban sikerült-e ezt a törekvést a későbbi évtizedekben a sajátos, labilis politikai feltételek között megvalósítani.
A másik kérdés a XVIII. század végéig akut probléma maradt: hol találhatnak alkalmas helyet az istentiszteletek megtartására? Önálló épületről nem is álmodhattak. 
A helyszínt a hódító hatalom helyi képviselője jelölte ki: rendszerint egy valamikori – a harcokban épségben maradt, általuk ki nem sajátított – római katolikus plébániatemplomot adott közös használatba protestánsok és katolikusok számára. A történelmi események részletezése nélkül állíthatjuk, hogy a török uralom megszűnéséig (1686), – miközben a magyarság két birodalom szorításában élve, a török és Habsburg hatalom elleni függetlenségi harcait vívta – a pesti református egyház élt! Törés nem a török uralom miatt, hanem a tőlük való megszabadulás után állt be. A török-Habsburg hatalomváltás megrendítette a Pesten és Budán élő protestánsok helyzetét. Királyi rendelkezés alapján a protestánsoktól megvonták a polgárjogot, a harcok után nem költözhettek vissza Pest-Budára. Protestáns nem lehetett házbirtokos, örökségét nem írathatta a maga nevére, stb.
Ezzel megpecsételődött a pesti reformátusok sorsa. II. József türelmi rendeletéig (1781) gyülekezeti élet – egy évszázadon át – sem Pesten, sem Budán nem folyt. Az enyhülés időszaka tette lehetővé, hogy újra felélesszék a pesti gyülekezetet. Az elnémetesedett dunaparti városokba nagyon lassan elkezdtek beköltözni a református magyarok. A lélekszám lassú emelkedése ellenére mégis néhány év múlva – mivel a törvények lehetővé tették – az 1796. évi pesti Konventen a négy egyházkerület világi vezetői kimondták a pesti gyülekezet megalakulását és elhatározás született a templom megépítésére is. Tudták, hogy ebbe a templomba nem csupán a város lakói, hanem az egész Dunamellékről, s még távolabbról jövő reformátusok is be fognak térni. Ezért kezdettől fogva a nemzet templomának, „középponti eklézsiának“ szánták, a reformáció és az egész magyar reformátusság szimbólumának, mely Isten hatalmát és kegyelmét hirdeti mindenkinek. A régi pesti református egyház élete itt folytatódik a már általunk is ismert Kálvin téri egyházközség történetében, a templom- és gyülekezetépítő Báthory Gábor, Török Pál és lelkipásztor utódaik nevével fémjelezve azt az utat és küzdelmet, melyet Isten Igéjének tiszta hirdetéséért és a krisztusi élet felmutatásáért folytattak. 
Ez a reformáció: a mi örökségünk. Értékes örökség. Van bőségesen, amit utódainknak, nemzetünk minden tagjának tovább kell adnunk, s ápolnunk kell!

Benedeczki Attila
lelkész

* * *

Reformátusok Pesten a XIX. század első felében

A törökök kiűzése (1686) után a félig romokban heverő, elnéptelenedett Pest városába más, első sorban németnyelvű országokból jöttek vállalkozó szellemű emberek. A városnak majdnem száz évig, 1781-ig csak katolikus ember lehetett polgára. Ha voltak is reformátusok, azok polgárjog nélküli szegény emberek voltak: cselédek, katonák. A türelmi rendelet után (1781) a betelepedés elméletileg ugyan lehetővé vált, de főleg olyan szegények telepedtek be a városba, akik remélték, hogy itt jobb életük lesz mint falujukban (polgárjoghoz ők sem jutottak, mert azért fizetni kellett!) és kisebb részben olyan arisztokraták, valamint birtokos nemesek, akiknek a környéken voltak birtokaik, de hivatali vagy egyéb okból, Pesten is házat építtettek maguknak.
A reformátusságot Pesten az 1700-as évek végén (a XVIII. sz. végén) és az 1800-as évek elején (a XIX. sz. elején) tehát az „urak és parasztok” kettőssége jellemezte, életszemléletét pedig a falusiasság. Melléjük a XIX. sz. harmincas-negyvenes éveitől kezdve zárkózott fel egy – részben kisnemesi – polgári értelmiségi réteg. A színmagyar vidékekről betelepülők Pesten egy túlnyomórészt német, vagy magyarul gondolkodó, de németül beszélő lakosságot találtak, melynek körében idegenül érezték magukat…
Abban, hogy a város az 1800-as évek végére elmagyarosodott, más tényezők mellett (gondoljunk pl. nagy íróink munkásságára!) a betelepülő magyar reformátusságnak is igen nagy szerepe volt. Az első pesti magyar elemi iskolát a református gyülekezet hozta létre 1803-ban.
Ennek a korszaknak egyik meghatározó vezéreszméje a szabadelvűség, a liberalizmus volt. A reformátusok (de nem csak ők!) szívesen lettek elfogadói ennek az eszmének, hiszen ez jelentette akkor a szabadulni akarást a társadalmi, politikai és vallási korlátozásokból. Ez jelentette akkor a törekvést a nemzeti függetlenségre, a politikai egyenjogúságra! Teológiai vonatkozásban a racionalizmus, az észelvűség volt a meghatározó: „azt fogadjuk el a Biblia tanításaiból, ami az emberi ész (a XIX. századi ember esze) számára elfogadható”. Amennyire vitatható ez a nézet teológiailag, annyira tiszteletreméltó ugyanakkor az a gyakorlati erkölcsi magatartás, mely ezzel ebben a korszakban jól látható módon párosult, és olyan emberbaráti, közművelési, iskolaügyi téren is megmutatkozó áldozatkészséget eredményezett, ami a teológiailag ugyan helyesebb álláspontot képviselő emberek életéből később olykor hiányzik…
Szervezetileg a pesti reformátusságot a templomi – akkor még csak a Kálvin téri templomi – gyülekezet, illetve annak presbitériuma és lelkésze fogta össze. Ezt a gyülekezetet református arisztokraták és birtokos nemesek hozták létre, és egy ideig ők is irányították „patriarchálisan” – ahogy mondták; ami azt jelentette, hogy mikor Pest környéki birtokaikról bejöttek a városba, a gyülekezet ügyeit is eligazították. Ez nem is lehetett másképp, hiszen ehhez olyan jogi és nyelvi tájékozottságra volt szükség, mellyel a szegény kisemberek („parasztok”) nem rendelkeztek! Az irányítás azonban elég gyorsan demokratizálódott: a presbitérium előbb önkiegészítéssel választott tagjai közé új presbitereket, majd 1841-től (ekkor már Török Pál volt a lelkész) a gyülekezeti tagok választották a presbitereket. Presbiteri gyűléseket havonta tartottak a vasárnapi istentisztelet után… Érdemes azonban azt is szemügyre vennünk, hogy kik is voltak e korszakban presbiterek! Egyrészt az idők folyamán egyre csökkenő arányban arisztokraták (Ráday Gedeon, Telekiek, Bethlenek, Lónyay Menyhért stb.), másrészt az 1840-es években már polgári, kisnemesi értelmiségiek: Barabás Miklós festő, Fáy András gazdaságpolitikus és író (Fáy András alapította a Pesti Hazai Első Takarékpénztárat, a mai OTP Bank elődjét, amellyel a gyülekezetnek mindig jó kapcsolata volt), Fényes Elek statisztikus, Fogarasi János nyelvész, Gönczy Pál pedagógus, a Svájcból idetelepedett bankárok, az Aebly-ek; mellettük olyan „egyszerű” emberek, mint Karczagh Ferenc kereskedő, Máthé József asztalos, Pákozdy Ferenc puskaműves, Tolnay Mihály szabó, vagy az asztalosként induló, de azután nagy faipari üzemtulajdonossá váló Szíj Sámuel. Érdekes lenne, ha megtudnánk, hogy miként is folyt le egy tanácskozás e nagyon sokszínű testületben… A presbitérium élén Török Pál lelkész állt, és az ő meghatározó egyénisége nyílván a döntéseket is meghatározta. 
Pesten a reformátusok kisebbségben voltak (a közhittel szemben nem a IX. kerületben voltak a legtöbben, hanem a VIII. kerületben), de sohasem voltak jelentéktelenek hatásukat, a közösségben végzett munkájukat tekintve. Igyekszünk-e őket követni? (Ajánlott olvasmány: Kósa László – Reformátusok Budapesten, Argumentum Kiadó, Bp. 2006.; A Kálvin téri kripta titkai, Kortárs Kiadó, Bp. 2014.)

Dr. Ritoók Zsigmond

* * *

A pesti reformátusok pártfogója

Számunkra olyannyira hozzátartozik a Kálvin téri református templom a budapesti városképhez, hogy szinte természetesnek vesszük létét. Ám az Isten eme házának megépülésére, és az ezt élő templommá tevő gyülekezet megszületésére tengernyi gond és nehézség közepette került sor. Sokáig kétséges volt, hogy valaha felépül-e egyáltalán ez a templom – de Isten kegyelméből jövőre emlékezhetünk meg az alapkőletétel kétszázadik évfordulójáról. Illik is megemlékeznünk a templom és a gyülekezet alapítóiról, pártfogóiról! 
Közülük most Hermina hercegnő (osztrák főhercegné, magyar királyi hercegné) alakját idézzük fel: annak az Istenben bízó, elkötelezett kitartó ifjú asszonynak, aki a pesti reformátusok pártfogója volt, aki nélkül talán hozzá sem foghattak volna hitvalló eleink a nagy építkezéshez. Mert valóban nehéz idők jártak hazánk reformátusaira a templom alapítása, tehát az 1816-os esztendő táján. Jóllehet, az állam már nem üldözte, éppen megtűrte a protestáns gyülekezeteket, azt semmiképpen nem állíthatjuk, hogy támogatta volna őket. Katolikus Habsburg uralkodók váltották egymást ugyanis a trónon: a református egyház sorsa nem tartozott szívügyeik közé. Ám tetszett a gondviselésnek az, hogy mégis éppen az uralkodó körökből rendeljen pártfogót a pesti reformátusoknak, mégpedig József nádor második felesége, a református Hermina hercegnő személyében (Hermina Mária Amália anhalti hercegnő teljes nevén: Hermine Marie Amelie Fürstin von Anhalt-Bernburg-Schaumburg-Hoym). Meglepő lehet, hogy egy hithű protestánst, egy elkötelezett reformátust találunk az uralkodócsaládban… Hermina német származású volt, apja II. Viktor, Anhalt-Bernburg-Schaumburg-Hoym hercege. Hermina hercegnő férje, József nádor, Magyarország egyik leghatalmasabb embere, I. Ferenc császár öccse volt: nevéhez fűződik a város fejlődéséért felelős Szépítő Bizottmány alapítása. Ha József nádor világi mecénás, úgy felesége, Hermina hercegnő gyakorlatilag egyházi mecénás volt. Hitét őrizve, a számára idegen környezetbe kerülve azt továbbra is gyakorolni kívánta: az alig pár éves pesti református gyülekezet német nyelvű istentiszteleteit látogatta. A szegényes, ütött-kopott padokkal berendezett oratóriumban, egyszerű emberek társaságában lelte meg gyülekezeti otthonát. A hercegnőt viszont elszomorította a gyülekezet nélkülözése, kiszolgáltatottsága, a méltó templom hiánya. Az „élő templomok”, vagyis a gyülekezeti tagok is súlyos nélkülözést szenvedtek. A napóleoni háborúk és a gazdasági visszaesés időszakát ugyanis éhínség követte. Hermina alapítványt létesített, felhívással fordulva a magyar protestáns nemesasszonyokhoz: támogassák rászoruló testvéreiket. Férje, József nádor révén sikerült elérnie, hogy a pesti reformátusok ügyeit – elsősorban a templomépítést – megfelelő fórumokon vitassák meg. A korabeli pesti református egyháznak hatalmas rangemelést jelenthetett a fejedelmi pártfogó, hiszen ezidőtájt még az idősebb gyülekezeti tagok közül bizonyára sokan emlékeztek a könyörtelen üldöztetésre, a megaláztatásokra, melyek csupán II. József német-római császár, magyar és cseh király egyik első, legfontosabb intézkedésével, a Türelmi Rendelet (1781, németül: Toleranzpatent) kiadásával enyhültek. Azonban e korszak fiatalabb nemzedéke sem gyakorolhatta méltó körülmények között hitét: a pesti gyülekezet számára egy – az akkor még meglévő városfalon kívüli – telket jelöltek ki, egy elhagyott járványtemetőt, a szénapiac mellett, a mai Kálvin tér helyén. Ezen korántsem előnyös körülményeken túlmenően nehezítette a gyülekezet életét az állandó pénzhiány. Jóllehet az alapító arisztokraták minden tőlük telhetőt megtettek ezért a gyülekezetért, mégsem sikerült eljutni egy „igazi” templom megépítéséig, egyáltalán: a tervek elkészítéséig! Hermina hercegnő támogatásával azonban sorra hárultak el az anyagi, és a hivatalos akadályok. Így sor került a templom tervrajzának elkészülésére, melyet a hercegnő férje, József nádor is jóváhagyott. Megindult a pénzgyűjtés, a Hermina hercegnő által alapított Egylet pedig jelentősebb összeggel járult hozzá az építkezéshez. Így 1816 júniusában sor kerülhetett az alapkőletételre. Az alapkőre díszes fémtáblát helyeztek – Karacs Ferenc réz- és térképmetsző alkotását –, a tábla szövege szerint: „A’ száz harmintz esztendeig szomorú poraiban és hamvaiban fekütt Helvétziai Vallástételt követő Pesti Refor-máta Ekklésia Isten ditsősségéhez való buzgóságából ennek a Templomnak építését az ÚR nevében elkezdette (…) Letette e Funda-mentom követ ennek az Ekklésiának Fő Tagja, Hermine cs. k. Hertzeg Aszszony”.
Ez a felirat emlékezik meg a nagy eseményről: a gyülekezetet megőrizte Isten, s most ők templomot emelnek „az igaz Istennek” (a templom főbejárata felett is ez olvasható), aki gondviselő kegyelméből pártfogót is rendelt a gyülekezetnek. A templomépítés nagy munkája eztán lassan haladt: csak tizenöt év elmúltával, 1830-ban sikerült befejezni, s a belső tér munkálatai szintén hosszú évekig tartottak még…
Hermina hercegnő azonban sosem léphette át e templom küszöbét: a gyülekezeti házban tartott istentiszteleteken csak a téli fagy beálltáig tudott részt venni, ugyanis a Dunán való átkelés állandó híd híján a téli hónapokban lehetetlen volt. Így a budavári palota magányában, csak gondolatban lehetett együtt hittestvéreivel. S alig egy év múltán, 1817-ben tragédia történt: ikreknek adott életet, ám az ezt követő gyermekágyi lázban, alig tizenkilenc évesen a hercegnő elhunyt. A templom akkoriban épülőfélben lévő kriptája fogadta be testét, de az 1838-as nagy árvíz után átszállították a hercegnő hamvait a budai vár nádori kriptájába, ahol koporsóját elkülönítve kellett elhelyezni helvét, azaz református vallása miatt… Gyülekeztünk nem felejtheti el a hercegnőt: templomunkért való munkálkodásán túl Istenbe vetett bizalma, elszántsága is példaként áll előttünk. Lássuk ma is: ő nem csupán egy épületet, hanem élő gyülekezetet óhajtott. Ő helyezte el a templom alapkövét úgy, hogy saját életét a legszilárdabb sarokkőre, fundámentumra, Jé-zus Krisztusra bízta. Aki abban az Úrban bízik, aki Feltámadás és Élet, az ma is biztos alapra épít!

Tóth Bálint Péter

Kripta látogatás

A főhercegnő kriptája
Hol nyugszik a „haza mindenese”, Fáy András? Miért nem kaphatott végső nyughelyet egy főhercegnő a Habsburgok között? Mit tanulhatunk elődeinktől? Mindezekre választ kaptunk egy olyan kripta kapcsán, amelybe már évtizedek óta nem temettek el újabb elhunytat…

A Budapest-Kálvin Téri Református Templom kriptájával kapcsolatosan készített riport online itt olvasható:

https://szabadfold.hu/lakohelyem/a-fohercegno-kriptaja-293398/


Kérjük a kedves érdeklődőket, hogy mind a templom- mind a kriptalátogatással kapcsolatosan 
előzetesen jelentkezzenek a Lelkészi Hivatalban.

A történelmünk iránt érdeklődőkkel megosztjuk, hogy az exhumáláskor előkerült – azóta természetesen ugyanide méltóképpen visszahelyezett! – földi maradványok, és a temetési kellékek antropológiai-igazságügyi vizsgálatáról, az itt nyugvók életéről, a pesti református közösség történetéről és templomunkról, városrészünk múltjáról tudósít egy illusztris kötet: tanulmányokkal, számos korabeli archív dokumentumot és az exhumálás alatt készült megdöbbentő, színes fényképet közölve… ez a keménytáblás, cérnafűzött kiadvány a Kortárs Kiadó gondozásában jelent meg a Kálvin téri kripta titkai címmel Kő András és Susa Éva szerkesztésében (ISBN 978-963-9985-65-0); megvásárolható több könyvkereskedésben.

Továbbá az érdeklődők figyelmébe ajánljuk Kósa László – Reformátusok Budapesten c. művét (Argumentum Kiadó, Bp. 2006.).

Kálvin szobor

A Kálvin-szobor alkotóját, Búza Barna szobrászművészt évekkel ezelőtt ismertem meg személyesen. A Reformátusok Lapja fotóriporter-újságíró munkatársaként sokszor találkoztam közismert személyiségekkel, zenészekkel, írókkal, képzőművészekkel, s e találkozások minden alkalommal a személyes beszélgetésen túl bizonyságtételek is voltak.
Mindig érdeklődéssel hallgattam református testvéreim, de a szekularizált világban élők, a „kívülállók-, az élet legkülönbözőbb területeiről alkotott véleményét is. Kétségtelen, hogy az alkotni képes gondolkodás, a gondolkodó, alkotó ember arra rendeltetett, hogy hidakat építsen sokszor éppen az áthidalhatatlan távolságok, életszemléleti, filozófiai, teológiai, világnézeti szakadékok fölött is. A keresztyén ember pedig – akinek munkája egyben a hivatása is – valóban úgy kell éljen és dolgozzon, hogy élete és munkája egyaránt Arról tegyen bizonyságot, Aki őt elrendelte, kiválasztotta és Krisztus által az üdvösség reményteljes várományosává tette.

Id. Hegyi-Füstös István lelkipásztor testvérem, a Reformátusok Lapja egykori felelős szerkesztője megbízásából – akinek szakmai útmutatásáért, önzetlen segítségéért hálás köszönettel tartozom – képriportot, majd interjút készítettem Búza Barna szobrászművésszel.
Ez a találkozás mélyen meghatott és sokat jelentett számomra: élményét a Kálvin Téri Lapok olvasóival is szeretném megosztani, hiszen a Művész úr személyében nem csak egy népszerű és sikeres – a nemrégiben megjelent Művészeti Lexikon több mint 60 köztéri alkotását sorolja fel, sőt számtalan egyházi vonatkozású alkotása is van – szobrászművésszel találkoztam, hanem egy rendíthetetlen hitű, egyházunkért és nemzetünkért felelősséget érző, szolgálattevő testvért ismertem meg.
A Kálvin-szobor alkotója, Búza Barna, a Százados úti művésztelepen levő szerény otthonában fogadott. Szobája közvetlen közelében alkotásának színtere: a műterem.
Beszélgetés közben előkerültek a régi fényképek, kisebb szobrok, érmék, vázlatok és domborművek sokasága. Egy alkotó életút tárult elém a maga megpróbáltatásaival, küzdelmeivel, kudarcaival és sikereivel egyaránt. Ennek az életnek az alapdallamát a szeretet, a reménység és a hit alkotta, s ez ölt testet, bontakozik ki a szebbnél szebb műalkotásokban is. Az ember életén meglátszik, hogy fényét honnan kapja, ki az, akinek erejét, lelkét élete hajójának vitorláiba fogja és halad a cél felé.
Az alkotó ember szabadsága a világtól való szabadság ugyan, de nem Istentől való függetlenség. Az alkotás munkája “istenarcú- tevékenység, a “dicsőség- sokakat elvakít és felületessé alacsonyít, de csak az alázat tud igazán magasra emelni, nagy, maradandó dolgokat alkotni. Még háborúban, ínségben, szenvedések, politikai diktatúrák közepette is tud alkotóvá válni az az ember, akinek van mondanivalója. A kimondhatatlan – vagy kimondani tilos – kifejezésére a művészet formanyelve minden időben kitűnő eszköz. A gondolatokat nem lehet elfojtani, a gondolkodó ember veszélyes minden elnyomó és embertelen rendszer számára, de a keresztyén gondolkodó ember még “veszélyesebb-, mert a gondolkodás képessége még nem jelent erkölcsi tartást, manipulálhatatlanságot, de a Krisztus-követés az olcsó megalkuvásokat ugyanúgy lehetetlenné teszi, mint az áruló, mindent kiárusító, elvtelen kompromisszumokat.
Búza Barna soha nem alkotott olyan szobrot, amelyik a “fehér- vagy a “vörös- ateizmust szolgálta vagy szimbolizálta volna, így alkotásai “túléltek- minden vihart, világi széljárást, változást. Hitét és magyarságát, nemzete iránti szeretetét soha nem tagadta meg. Nyitott, ökumenikus, senkit sem kirekesztő, de ugyanakkor felekezeti és nemzeti hovatartozásának tudatában sziklaszilárd, tántoríthatatlan jelleme arra enged következtetni, hogy őt magát is Mesterünk faragta ki. Valóban boldog az az ember, aki az élet harcai közben is Isten kezében formálódik.
A művész úr életét a Jézustól tanult felebaráti szeretet nem csak halott betűként, de eleven valóságként határozta meg, s határozza meg most is napjait, amikor közel a 90. életévéhez még mindig fáradhatatlanul dolgozik.

Majd’ tíz éve tartó álma válik valóra ezen a nyáron: a Kálvin téren felállítják egyik jeles alkotását, a Kálvin-szobrot. Zivataros múlt, háborús évszázadok ragyogó, hűséges harcosa fog állni figyelmeztető példaként templomunk előtt – nem önmagára mutatva, hanem a messzeségbe tekintve, a Bibliát magához szorítva, hirdetve Isten gondviselő szeretetét, mely Jézusban nyert örök bizonyságot számunkra. Méltó kezek faragták ki, öntötték formába ezt a szobrot, hogy hirdesse: hitünk és Istenbe vetett reménységünk az egyetlen lehetőség az egyéni és nemzeti megmaradásra, halál helyett életre, örök életre. Búza Barna szobrászművész élete az alkotás fényében ragyog és figyelmeztető példa számunkra, hogy a legnagyobb alkotóerő az Isten Lelke által szított, semmi körülmények között elhamvadni nem tudó szeretet, mely az élet égboltozatáról elűzi a gyűlölet és ellenségeskedés oly gyakori, sötét felhőit. Isten gazdag áldása legyen a művész úr életén a továbbiakban is. Alkotásai hirdessék keresztyén magyar reformátusságunk számára a megmaradás és élet lehetőségét, mely nem a magunkban bízás optimizmusa, hanem a Jézusban kegyelemből nekünk ajándékozott reménység és Istenbe vetett hit. Soli Deo Gloria: egyedül Istené a dicsőség!

Kun András Nándor
lelkész


Utóirat:
a fenti írás a Kálvin Téri Lapok II. évfolyamának 2. számában (megjelent az Úr 2000. esztendejének nyarán) és terjedelmesebb változatban a Reformátusok Lapjában került közlésre. 
Búza Barna (szül.: Vésztő, 1910. december 30.) szobrászművész, alkotásban gazdag, Istennek átadott életét, földi pályafutását Budapest, 2010. október 16-án fejezte be.